2009. december 26., szombat

Anna Gavalda: Vigaszág


Már régóta szeretnék Anna Gavaldát olvasni, a kedvenc könyvesblogomon bukkantam rá, és végre ez megvan a könyvtárban, tehát ezzel kezdtem.
A sztori a már nem fiatal Charles Balanda-ról szól, aki sikeres építész és ugyan már rögtön az elején kiderül, hogy a párkapcsolatával gondok vannak, de nem tűnik úgy, mintha romokban heverne az élete, sokat utazik, a kamasz nevelt lányát nagyon szereti (és a lány is őt). Aztán egy halálhír kapcsán elkezdődik a visszaemlékezés a gyerekkorára és akkor minden megkérdőjeleződik. Nekem olvasás közben sokszor eszembe jutott Szerb Antal: Utas és holdvilág című könyve. Charles Balanda története, Mihályéhoz hasonlóan útkeresés, gyerekkorról, barátságról, szerelemről, haragról, halálról szól és arról, hogy a gyermekkorral, régi feszültségegekkel, sérelmekkel való megbékélést keresve hogyan talál rá önmagára, a szerelemre, az életre.
Nem igazán tetszettek azok a részek, ahol Charles egyes szám második személyben beszél magához. Vagy a narrátor beszél hozzá? Nem is tudtam eldönteni, ez zavart benne. Persze egy kicsit csöpögős a befejezés, de nem olyan nagyon. És persze az egész a valóságtól picinykét elrugaszkodott. Mutasson nekem valaki olyan embert, akinek a főhőséhez hasonló gyerekkora volt. Vagy olyat, aki úgy él, mint Kate. De kellenek az ilyen történetek, amiben az emberek mind egy kicsit magukra találnak és boldogok (és szerintem nem megjavulnak, mint ahogy Cseri írta). Én amúgy is szeretem az útkeresős történeteket (gondolom mert én is az utam keresem). Igazán azért szerettem ezt olvasni, mert a szereplők nem jók vagy rosszak, fehérek vagy feketék, hanem mindegyik olyan emberi. Tehát szerethető.

Azt hallottam, Gavaldának nem ez a legjobb könyve, de nekem már ez is nagyon tetszett, úgyhogy hamarosan folytatom az Együtt lehetnénkkel, meg a novelláskötetével, csak előtte még egyéb befejeznivaló könyveket veszek elő.

2009. december 14., hétfő

Louis Bromfield: Árvíz Indiában



Ez a könyv már rég kerülget engem. Több éve ott van a polcunkon (nem tudom, kié), címe alapján a távol-keleten játszódik, ami számomra vonzó szokott lenni, viszont a borítója meg taszított, így még a fülszöveget sem olvastam el rendesen. Ráadásul Sas elkezdte olvasni (lehet, hogy ő kérte valakitől kölcsön, de nem emlékszik), és gyorsan abbahagyta, mert unalmasnak találta. Aztán egy molyos értékelés láttán mégis levettem a polcról, és nem bántam meg.
A helyszín egy képzeletbeli indiai állam fővárosa, a két világháború között, amikor India még a britek fennhatósága alá tartozott. A szereplők hinduk, mohamedánok, angolok, jók és rosszak, kevésbé jók és kevésbé rosszak, különféle kaszthoz tartozó emberek.
A történet nem sodort magával, inkább kívülállóként, tárgyilagosan „figyeltem az eseményeket”. Ez részben a könyv hibája, mert szerintem rövidebben kellett volna megírni (olvasás közben sokszor éreztem hogy „ezt már mondta egyszer”), de mostanában amúgy sem tudok semmibe igazán belemerülni. Így is nagyon tetszett a könyv, az indiai sokszínűséget láttam magam előtt, a szárazság és a monszun ellentétét, azt, hogy az éltető víz hatására hogyan változik a táj, a burjánzó növényzet hogyan hálóz be mindent (legalábbis én így képzeltem olvasás közben). A szereplőket kicsit fekete-fehéren ábrázolja, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy szerethető-nem szerethető csoportokra osztja őket. Legalábbis én úgy éreztem (nem tudom, ezt hogy csinálja az író), hogy aki szerethető, az a rossz tulajdonságai ellenére is az, aki meg nem, azt a jó tulajdonságai ellenére sem szeretem meg. De ez engem egyáltalán nem zavart. A címben említett katasztrófa bekövetkezte előtt sokszínű képet kapunk Indiáról, maga az árvíz nemcsak a tájképet, hanem az embereket is megváltoztatja, és persze SPOILER a szerethető emberek pozitívan változnak meg a történet végére. SPOILER VÉGE. Bár valamelyik könyvárus honlapon szerelmes regényként jelenítik meg, szerintem nem az. Legalábbis nem a csöpögős fajtából. Viszont abban a kiadásban, amit olvastam (1992, Esély kiadó) rengeteg a hiba. Főleg az utolsó negyedében, és ez eléggé zavart.

2009. december 3., csütörtök

Mikulás?

Ma reggel Bíborka:
- De Anya (mostanában minden nekem címzett mondat deanyával kezdődik, előbb-utóbb sikítani fogok!), vasárnap nektek is korán kell majd kelni, ha nem rakjátok be az ajándékokat a csizmákba már előző este.
- Mi vagyok én, Mikulás?

2009. december 1., kedd

Mondókáink...

Bíbor egy hétig nem volt suliban. Az első nap után:
- Nem maradtam le a balettról, mert elmaradt. G. néni  temetésen volt.
- Azóta nem jár tanítani... (Beni)