A sztori a már nem fiatal Charles Balanda-ról szól, aki sikeres építész és ugyan már rögtön az elején kiderül, hogy a párkapcsolatával gondok vannak, de nem tűnik úgy, mintha romokban heverne az élete, sokat utazik, a kamasz nevelt lányát nagyon szereti (és a lány is őt). Aztán egy halálhír kapcsán elkezdődik a visszaemlékezés a gyerekkorára és akkor minden megkérdőjeleződik. Nekem olvasás közben sokszor eszembe jutott Szerb Antal: Utas és holdvilág című könyve. Charles Balanda története, Mihályéhoz hasonlóan útkeresés, gyerekkorról, barátságról, szerelemről, haragról, halálról szól és arról, hogy a gyermekkorral, régi feszültségegekkel, sérelmekkel való megbékélést keresve hogyan talál rá önmagára, a szerelemre, az életre.
Nem igazán tetszettek azok a részek, ahol Charles egyes szám második személyben beszél magához. Vagy a narrátor beszél hozzá? Nem is tudtam eldönteni, ez zavart benne. Persze egy kicsit csöpögős a befejezés, de nem olyan nagyon. És persze az egész a valóságtól picinykét elrugaszkodott. Mutasson nekem valaki olyan embert, akinek a főhőséhez hasonló gyerekkora volt. Vagy olyat, aki úgy él, mint Kate. De kellenek az ilyen történetek, amiben az emberek mind egy kicsit magukra találnak és boldogok (és szerintem nem megjavulnak, mint ahogy Cseri írta). Én amúgy is szeretem az útkeresős történeteket (gondolom mert én is az utam keresem). Igazán azért szerettem ezt olvasni, mert a szereplők nem jók vagy rosszak, fehérek vagy feketék, hanem mindegyik olyan emberi. Tehát szerethető.
Azt hallottam, Gavaldának nem ez a legjobb könyve, de nekem már ez is nagyon tetszett, úgyhogy hamarosan folytatom az Együtt lehetnénkkel, meg a novelláskötetével, csak előtte még egyéb befejeznivaló könyveket veszek elő.
